A földigilisztáról

A ma embere kísértetiesen hasonlít a földigilisztára. Ezzel az apró lénnyel nincs semmi baj, hiszen általa virulnak a kertek, ő az, aki a hulladékból életet, a kőből aranyat csinál. A helyén van és kihozza magából a legtöbbet. Csak túlzottan hasonlítunk rá!

A kérdés az, hogy mi emberek, akik sokkal többre vagyunk hivatottak, miért cselekszünk ugyanígy? Tényleg annyi volna a dolgunk, hogy süketen és vakon jussunk el a következő falatig? Tényleg a földet kell túrnunk, miközben sejtelmünk sincs, mi zajlik a felszín fölött? Tényleg csak egy hosszú bél vagyunk, amelyik ész nélkül rágja át magát a mindennapokon és egyetlen célja a túlélés, az, hogy elhappoljuk egymás elől a legízletesebb trágyadarabkákat?

Pestiesen szólva: "Nehogy má'!" Pedig manapság ezt csináljuk. Teperés, tülekedés, egymáson való átgázolás, csak jussunk el a holnapig, csak ezt éljük túl, csak én maradjak állva, mindenki más dögöljön meg, csak nekem jusson több, mindenki más le van sz*rva.

Túlélés valódi élet helyett. Az embernek azonban ennél jóval több adatott. Az ember képes gondolkodni, szeretni, képet festeni, bort tölteni, az ember élvezi a zenét, a játékot, a humort, használja a szót, mosolyog, képes többet adni, mint amit elvár és képes önszántából akár meghalni is. Ezt akarjuk lecserélni egy jóval alacsonyabbrendű létre? Ez olyan ócska :( Laptoppal, fekete BMW-vel (persze mozgáskorlátozottaknak járó ingyenes parkolókártyával), szőke, szilikonmellű nővel nagyobb dúvad lehetek, mint a varacskos disznó. Ez se semmi, de azért ennél több is tellene nem?