A fülemüléről

Hallottál már fülemülét énekelni? Feltetted már magadban a kérdést, hogy miért teszi ezt? Ornitológusok, etológusok talán már megmagyarázták, mi vesz rá egy 16 centiméter hosszú, teljesen jellegtelen megjelenésű madarat arra, hogy órákon keresztül üvöltse bele a világba mindazt, amit érez. Meg tudják magyarázni?

Ezek a tudományos magyarázatok valószínüleg meg sem közelítik a valóságot. Az élmény különösen akkor megrendítő, ha az éneklő madarat látjuk is, nem csak halljuk. A fülemüle tényleg a legsemmitmondóbb megjelenésű madár, szabad szemmel észre sem vesszük, ráadásul általában éjjel énekel, amikor megpillantani különösen esélytelen. Filmen azonban találkozhatunk a látvánnyal. Először is az a megrendítő, hogy egy ilyen apró lény hogyan képes ilyen hangerővel énekelni. Belead apait anyait! Nem kíméli magát, az egész teste egy merő görcs, minden hangért megküzd minden apró porcikája. Nem spórol, nem tartogatja magát, itt és most sikoltja tele az éjszakát az utolsó csepp érzéssel, ami valósággal szétveti az apró testet. Ez a kicsiny kis lény száz százalékban meg meri osztani magát, harsogva ünnepli a tavaszt, a holnapot, a halált megvetve hirdeti azt, hogy ő most itt van.

Az ének talán a konkurrens hímeknek szól, talán a potenciális tojóknak, de úgy tűnik, ennél bőven többről van szó. A testmérethez képest indokolatlan a hangerő, a cizelláltság, a bonyolultság. Mintha túllőne a célon, mintha többet adna, mint ami elég, ez már luxus. Pedig előzőleg nem készül fel, nem gyűjtöget, nem gyakorol, nem vár a feltételek teljesülésére, mégis túlnő önmagán minden egyes strófában. Mi lenne, ha mi emberek ugyanígy belevetnénk magunkat mindabba, ami lehetőségként megadatott nekünk? Mennyire alulmúljuk magunkat a kicsinyes ragaszkodásunkkal, halálfélelmünkkel, milyen gyáván húzódunk meg a házainkban esőtől, elveinkben szavaktól, gondolatoktól védetten, nyüszítve attól, amit elveszíthetünk! Adni nagyon nem szeretünk, habzsolni, begyűjteni, őrizni annál inkább. Pedig az ember dolga a Földön kivételes, mi tudnánk még feljebb emelni mindent, a kőből tornyot építeni, a hangból igét, a mi dolgunk volna átszellemíteni az életet, de mi csak lapítunk, hunyorgatunk lessük a hasznot, nyakkendővel álcázzuk magunkat és nem vesszük észre, hogy jóval több vagyunk, mint puszta élet.