A kompetenciáról

Kompetesnek lenni annyit jelent, hogy urai vagyunk az életünknek. Néhány példa, amikor ez nem áll fenn: elromlik a tévé, az autó, nincs villany, az oroszok elzárták a gázcsapot, stb. Ezen problémák legtöbbjének megoldásához már nem értünk, segítségre van szükségünk. Gyanúm szerint a modern kor sok úgynevezett lelki betegsége ennek az alig észlelhető, ugyanakkor mindig jelen lévő kiszolgáltatottságérzésnek tudható be.

Ötzi még valószínüleg minden vagyontárgyát magánál hordta: rézbalta, íj, nyílvesszők, parázstartó edény, tűzkő és gyújatótapló. Egy mai menedzser ugyanígy magánál hordja az életéhez szükséges összes tárgyat, a különbség azonban az, hogy már nincs meg a fejében mindezen tárgyak tervrajza, vagyis az előállításukhoz szükséges tudásanyag. Ötzi még egyszemélyben volt felelős az életéért, birtokában volt az életben maradáshoz szükséges szoftvernek és hardvernek, a mai kor embere ezzel szemben képtelen lenne a természetben fellelhető nyersanyagokból megteremteni az életbenmaradáshoz szükséges tárgyakat (autó, mobil, laptop).

"És akkor mi van?" – kérdezheti a Kedves Olvasó. – "Nem élünk a kőkorszakban."

Persze, hogy nem. De azért nem árt néha belegondolni, hogy elég csak nagyanyáink koráig visszatekinteni ahhoz, hogy meglássuk: lehet élni az olyan, manapság evidenciaként elfogadott szolgáltatások nélkül, mint villanyáram, vagy a vezetékes ivóvíz. Csupán két generációval ezelőtt még az összes ember, akitől függtünk, nagy esélyjel személyes ismerős volt. Az erre való törekvés sokakban ma is él: aki talált egy megbízható autószerelőt, nem szívesen cseréli le. Ám az élet egyre több területén kénytelenek vagyunk nélkülözni ezt a fajta személyességet: ál-személyekkel állunk kapcsolatban, hivatalok, vállalatok alkalmazottaival, akik még akkor sem önmagukat képviselik (és általában felelősséget sem vállalnak), ha ott állnak az orrunk előtt a saját lábukon. Ráadásul általában csak egyszer látjuk őket az életben, így nem alakulhat ki közöttünk valódi emberi kapcsolat.

Szerintem mindez úgy fokozza a szorongásunkat, kiszolgáltatottság-érzésünket, hogy ennek nem is vagyunk tudatában; paradox módon még akkor is, ha időnként mi magunk is ilyen ál-személyek vagyunk.