A párkapcsolatokról

Azt mondják az okosok, mostanában soha nem látott méreteket ölt a válással végződő házasságok száma. Vajon mi lehet ennek az oka?

Manapság elvileg szerelmi házasságok köttetnek, tehát az ember azt várná, hogy ezek aztán örökké tartanak. Ennek ellenére pont az ellenkezőjét látjuk. Saját tapasztalatból mondom, hogy a szerelem pár év alatt elmúlik. Legalábbis az az érzelemköteg, amit a köznyelv szerelemnek hív. Mivel már tapasztaltam ezt-azt, azt kell mondanom, hogy az érzésekre, ösztönökre jobb hallgatni, mint a józan megfontolásra és az illemre. Pontosabban nem jobb (vagyis hasznosabb, praktikusabb), hanem őrültebb és izgatóbb. Tehát az ember szíve szerint először halálosan szerelmes lesz, majd halálosan lusta.

Ha az imádott nőt (férfit) megszereztük, hajlamosak vagyunk némileg "belepunnyadni" a kapcsolatba, vagyis a szív és az ösztönök helyett a praktikumnak átadni az irányítást. Valahol ez normális, hisz biológiai értelemben a szerelem célja a gyerek, akit viszont nem lehet lángoló érzelmek közepette felnevelni, hisz hosszabb távú stabilitást igényel. Vagyis ideális esetben a szexről a megélhetésre, a fenntartásra helyeződik át a hangsúly. Legalábbis a fő hangsúly.

De mi következik ezután? A gyerekek felnőnek (biológiai értelemben 14-16, jogi értelemben 18 év felett) és a szülők "egyedül" maradnak, vagyis ismét kettesben. Mivel töltsék az elkövetkezendő 20-30-40 évet? Jó esetben próbálkoznak fenntartani a korai évek hevét, szakkönyveket olvasnak arról, hogyan élénkítsék fel szexuális életüket, de komoly eredményt csak egy módon érhetnek el: ha felfedezik a másikban az embert. "Rosszabb" esetben a pár szétválik és megpróbálják újra megélni a korai évek szenvedélyét valaki mással, de ez szerintem csak azért van, mert nem mernek mélyebben "belemászni" egymásba, azaz az elválás valójában menekülés az igazi feladat elől.

Mit jelent ez: "felfedezik a másikban az embert"? Eddig a nő a férfiban a férfit, a férfi a nőben a nőt látta, és egy darabig el lehet így lenni, de eljön az idő, amikor mindkét részről a másik nem helyett a másik emberre helyeződik át a hangsúly. Legalábbis ez volna a cél, ugyanis rengeteg párkapcsolati problémának az az oka, hogy a másikban a másik nemet látjuk az ember helyett. Az ember neme valójában csak egy maszk. Le kell vetkőzni a rövid távon szórakoztató szerepeket és nem marad más, csak két meztelen ember, akiket összekötött a sors, ami az egyiket férfivá, a másikat nővé tette, majd íly módon nemekbe zárva, vagyis lehatárolva, egymáshoz láncolta őket. Ha van elég pénzük, elválhatnak, de akkor nem vállalják azt, ami az egész igazi lényege volna. Manapság a pénzzel próbáljuk megváltani az igazán fontos dolgokat, vagyis kibújunk a másik emberrel kialakítandó személyes kapcsolat felelőssége alól. A szerelem elmúlása azt eredményezi, hogy a férfi elkezd átlátni a nő kis hazugságain, csapodárságán, huncut játékain, a nő pedig felismeri a férfi eddig megjátszott ereje mögött a gyávaságot, a nagyzolást, az ál-szakértelmet. Vagyis elkezdik egymásban meglátni a szerepet, egyre több hazugság lepleződik le.

És itt jön el a fordulópont. Tudok-e megbocsátani? Tovább tudok-e lépni az átlagos ember-ember kapcsolaton (amelyik általában elhiszi a másik szerepét, hazugságát) és kapcsolatot tudok-e teremteni a szerep mögött meglapuló másik emberrel? Tudok-e segíteni a másiknak önmagán kiigazodni? Át tudom-e segíteni őt a szerepe mögé, igazi önmagához? A párkapcsolat ma is a legőszintébb kapcsolat két ember között, ugyanakkor a legbonyolultabb is, hisz a nemi szerepek a legmakacsabb álarcok, ezeken áttörni magányosan is nehéz, ketten együtt meg pláne nehéz. De talán épp ezért tukmálták ránk az elődök az örökre szóló "holtodiglan-holtomiglan"-t. Talán épp azért, hogy maradjon egy mentsvár, egy utolsó olyan "intézmény", ahonnan nem lehet kibújni, amit nem lehet ellinkeskedi. Ez a "kényszer" a mai szabad szemlélet felől nézve börtönnek tűnhet, ugyanakkor az egyetlen igazi játéktér arra, hogy gyakoroljuk az átkos egónk elleni küzdelmet, hisz ki alkalmasabb arra, hogy görbe tükröt tartson elénk, mint épp a másik nem azon képviselője, akivel egykor közös ábrándokat kergettünk.

Pont őrá van szükségünk most, amikor csalódtunk a szexben, akivel ráeszméltünk, hogy a kéj, a kaland csak rövid lejáratú hitel, akivel a legtöbb és legmélyebb élmény köt össze, akivel átéltük az öregedés első jeleinek megtapasztalását. A legnagyobb ostobaság volna ezt a mélységet feladni, a legmélyebb élmények magnószalagját újra és újra visszatekerni csak azért, mert nem vagyok képes igazi emberi (vagyis egyszeri) sorsommal szembenézni, mert mindenáron fiatal akarok maradni, mert meg akarok maradni a kábulatban. Pont most van igazán szükségem az ő testére, a megbocsátására és arra, hogy én is megbocsássak neki mindenért, hiszen rá kellett jönnöm, hogy ő az egyetlen valódi emberi kapcsolatom. Egy ideális világban talán megtehetném, hogy virágról virágra szállok, hisz egy ideális világban minden emberi kapcsolat valódi és mély, de most, hogy az őszinte szó a legritkább, ő marad nekem az egyetlen, akivel összekacsinthatok, ha megint hazudtam, ő az egyetlen, aki átlát rajtam (jobban, mint én magam), ő az egyetlen, akinek valóban elhiszem, hogy az élet nem csak kéj, nem csak szórakozás, hanem a csalódásokon (elsősorban önmagamban, olykor benne is) túl szenvedés is, amit szintén meg kell élni az egészséghezRészletek
Gyakran játszadozom azzal, hogy megkeresem egyes szavak ellentétét. Ez sokszor vicces eredményre vezet: hajléktalan - hajlékony, lakatlan - lakatos; néha azonban meglepő tanulságokkal szolgál. Például mi az [b]egészség[/b] ellentéte, a [b]betegség[/b]? Nem. Az egészség ellentéte a [b]részség[/b]. . Ha az ember a párkapcsolatban is lecserélhetővé válik, akkor válik végleg szemétté.