A tekintélyről
Napjainkban egyre szaporodnak az úgynevezett mesterek: spiritiszták, halottlátók, jósok, gyógyítók, spirituális, vallási és politikai vezetők, médiaguruk, celebek, nagyszülők, iparmágnások, világ- és megasztárok, megmondóemberek, sóbertnorbik, egyetemi tanárok stb. Hogyan győződhetünk meg e mesterek hiteleségéről? Ehhez nyújt segítséget ez a kis esszé.
A teszt lényege a következő: szellentsünk egy jó hangosat a jelenlétükben, lehetőleg úgy, hogy minél több tanítvány, vagy hívő, vagy családtag is legyen a közelben és figyeljük a reakciót.
Ha egy jót röhög, megbízható. Ha elkezd kozmikus rezgésekről, társadalmi együttélésről, minimálisan elvárható színvonalról, szerotoninszintről, vagyis tekintélytiszteletről hablatyolni, akkor jobb, ha visszakérjük a pénzünket (vagy genetikai állományunkat) és megyünk.
Biztos módszer!
Ugyanez az eljárás alkalmazható kínos családi összejöveteleken, üzleti tárgyalásokon, temetéseken, könnyfakasztó aranylakodalmakon, baráti beszélgetések során, állásinterjúkon, első szerelmes együttlétek alkalmával, felvonulásokon, stb.
Hozzászólások
Tanácsok?
A tekintélyelvűség ellen vagyok, a szellentés, amúgy van.
Poén
Ritkán derülök ilyen jót mint most, itt a kocsmában. (pedig egy kocsmában alkalomszerű lenne...)
Már olvastam korábban e cikket a tekintélyről, most újra, majd hangosan felröhögtem a "sóbertnorbik" példán... Akkora poén. Eddig elkerülte a figyelmemet, mert csak a tartalomra koncentráltam...
Nem tudom ti, hogy vagytok vele filozofálók, de én töbször veszem túl komolyan a világot és magam. Ahelyett, hogy jókat röhögnék!Valószínüleg ez nagy hiba!
Szerintem a magunkat komolyanvevő tulajdonság, akár tekintélytiszteletet is vonhat maga után. Pl. én nem szeretem, ha nem figyelnek rám amikor valamiről szeretném elmondani a véleményemet. Ti, hogy élitek meg ezeket?
Ha valaki egy nagyot fingik, miközben én magyarázok az nem zavar, de egy kérdés elbagatelizálása nagyon! Lehet, hogy én elvárom a tekintélytisztelet?
Mi a véleményetek?
Komoly válasz
Ez meg egy talán túl komolykodó válasz: ha rajtam röhögnek (mert például lent van a sliccem), akkor az én dolgom megoldani a helyzetet:
Ha azon röhögnek, amiről beszélek (és az mondjuk egy vitathatatlanul fontos kérdés), akkor megint csak az én dolgom, hogy
A lényeg: mikor van szó rólam és mikor az ügyről, amit szolgálok?
Kedélyállapot
Sok mindentől függ, hogy az engem ért ingerre hogyan reagálok, de az a véleményem, hogy semmit sem érdemes halálosan komolyan venni.
Egy valamit igen
Egyre inkább azt érzem, hogy egy valamit érdemes halálosan komolyan venni. Hogy mi az, még nem tudom, a fenti teszt csak arra szolgál, hogy kiszűrjük azokat, akik azt állítják magukról, ők ennek a valaminek a letéteményesei, de ez velük kapcsolatban nem igaz.
De lehet, hogy a fenti állításom (mi szerint egy valamit érdemes komolyan venni) már a "tekintélyesedés" első jele. Kérlek Titeket, "szellentsetek", ha túl komolyan venném magam :)
Leszellentett celeb
Elképzelem a tesztet a felsorolt mesterek közül a celeb esetében.
Jól leszellentem, aztán megvárom, hogy röhög-e. Szinte biztos, hogy röhögni fog, mert szerintem egy celeb mindenen röhög, mert úgy tudja, hogy ez egy jó módszer minden helyzet megoldására, akkor is, ha fogalma sincs arról, hogy mi a helyzet.
Tehát elkezd röhögni, és ettől egycsapásra hiteles lesz a szememben, és a helyszínen megszeretem.
Ha a celeb ismeri ezt a tesztet, akkor azonnal visszaszellent, és bámul rám, hogy vajon elkezdek-e röhögni. Mivel én is ismerem a tesztet, ezért visszafogom a röhögést, nehogy hiteles legyek a szemében, mert attól félek, hogy utána még akar tőlem valamit.
Komolyra fordítva a szót
Mióta olvastam Saint-ExupérytőlRészletek
Francia író és pilóta. Leghíresebb műve a Kis herceg.
a CitadellátRészletekSaint-ExupéryRészletek
, más a véleményem a tekintélyről. A Citadella "főhőse" egy berber király, akinek a tekintélye megfellebbezhetetlen, ugyanakkor királyként elsősorban a népét és az országát szolgálja. A két dolog összefügg: a népét szolgálja és nem önmagát és pont ettől lesz megfellebbezhetetlen.Francia író és pilóta. Leghíresebb műve a Kis herceg.
legutolsó (bár nem legutolsóként megkezdett), halála után négy évvel kiadott, befejezetlen írása. Cselekmény nélküli regény, egy berber király gondolatainak folyama.Nagyanyám bigott katolikus volt, de nem volt keresztény a szó igazi értelmében, vagyis eljárt ugyan a templomba, pontosan ismerte a szertartásrendet, de nem élt igazán Krisztus-követő életet. Atyám nem járt templomba, minket sem kényszerített erre, de nagyanyámat feltétel nélkül tisztelte. Én nem járok templomba, atyámat és nagyanyámat sem tisztelem feltétel nélkül, de baromira hiányzik egy olyan példakép, akit feltétel nélkül tudnék tisztelni és azt gondolom, hogy a tiszteletreméltó példák hiánya teszi a mai világot sekélyessé, rövid távon gondolkodóvá, önzővé és kicsinyessé. Nagyanyám vallásossága adott egy megfellebbezhetetlen keretet, amiből atyám kilépett a személyes szabadság irányába. Én tovább vittem ezt a személyes szabadságot, sőt még jobban kiterjesztettem, de már látom, hogy stabil (személyeken túl mutató) értékrend nélkül szétesik az élet és azt is látom, hogy a szabadságukat kivívó személyiségek önmagukba zárva csak vergődnek és önmagukon túlmutató stabil értékrend után sikoltoznak kétségbeesetten.
A tizenéves úgy gondolhatja, hogy a szabadság nevében joga van kinevetni az öreget és valóban: miért ne tehetné? Senkinek sem jár alanyi jogon tekintély! Ha a pedagógus nem elég szórakoztató a kamaszoknak, meg lehet dobálni almacsutkával? Az ostoba és a nyegle mondhatja azt, hogy nem óhajtja tisztelni a bölcsebbet és a tanultabbat és hivatkozhat a személyes szabadságra?
Aki a szocializmus idején nem volt hajlandó belépni a pártba, örökre kispályás maradt. A fiúknak joguk van azt mondani: "Fater, nem vitted semmire, nekem ne oszd az észt!"?
A valódi tekintély mögött örök érvényű értékrend áll, épp ezért megkérdőjelezhetetlen. Ma azonban egyrészt minden megkérdőjelezhető, másrészt csakis a közvetlen anyagi siker számít, ami viszont mindig a pillanattól függ, vagyis nem örök érvényű. Ez a gyors és személyes kielégülések világa. Létezik-e személyeken, generációkon átívelő örök érték, vagy mindenkinek itt és most kell kaparnia és az elérhető maximum a földi élet?
A tekintély azt jelenti, hogy gondolkodás nélkül átveszem a gondolatot attól, akit tisztelek. Ez szükséges ahhoz, hogy egy elv, egy eszme túllépjen egy generáción, vagy egy személyen. Ha nincs tekintély, akkora generációkon átívelő értékek hajlamosak átadni a helyüket a múlandó és épp ezért értéktelen, személyes érdekeknek. A személyes szabadság nem cél, hanem eszköz!
Szabadság
Azt írod: „atyám kilépett a személyes szabadság irányába. Én tovább vittem ezt a személyes szabadságot, sőt még jobban kiterjesztettem, de már látom, hogy stabil (személyeken túl mutató) értékrend nélkül szétesik az élet és azt is látom, hogy a szabadságukat kivívó személyiségek önmagukba zárva csak vergődnek és önmagukon túlmutató stabil értékrend után sikoltoznak kétségbeesetten.”
Tinédzser koromban hála Istennek találkoztam egy mondással, amely szerint a szabadság nemcsak azt jelenti, hogy megteszem amit akarok, hanem ugyanolyan súllyal azt is jelenti, hogy nem teszem meg azt amit nem akarok.
Ez olyan egyszerűen hangzik, hogy számtalanszor megmosolyogtak engem, amikor ezt hangoztattam.
De nektek el merem mondani, mert azonnal le fog esni a tantusz, tudni fogjátok, hogy milyen nagyon keskeny az a mesgye, ahol mi emberek eléldegélhetünk a magunk szabadságában.
Ez olyan nagyon keskeny mesgye, hogy szerintem már cél. És ha ezt megcsináltad, akkor már a személyeden túlmutató vagy. Szerintem. Ne másban keresd a generációkon átívelő stabil értékrendet. Nincs kapaszkodó sem számodra, sem mások számára nem adsz kapaszkodót akkor, ha nem az általam definiált szabadságban élsz.
Más téma:
Asimov: Trilógia? Kinek mond ez valamit?
Keskeny mezsgye
"...a szabadság nemcsak azt jelenti, hogy megteszem amit akarok, hanem ugyanolyan súllyal azt is jelenti, hogy nem teszem meg azt amit nem akarok" Nem tudom erre gondolsz-e (feltehetően erre is), de nekem jóval a tinédzser kor után jutott eszembe megfogadni a tanácsot: "tudni kell nemet mondani". Ma is nehezen megy, de már megy :)
De azért azt is észreveszem lassan, hogy nem csak akkor vagyunk belerángatva helyzetekbe, ha valamit kérnek tőlünk és mi nem merve nemet mondani, megtesszük azt, hanem másképpen is, rafináltabban. Jó példa erre a harsány "Akció!!!" felirat. "Most vegye meg, mert most féláron van!" A mohóságom van megszólítva és észre sem veszem, már bedőltem. Csoda, hogy problémám lesz az önértékeléssel? A reklám, a valóságshow, a bulvár mind a személyiség aljas rétegeiben kotorászik és az ilyesféle manipuláció ellen jól jönne például a vallás (egy példa az általam hiányolt generációkon átívelő stabil értékrendre).
Az a fajta belső szabadság, amiről írsz, valóban túlmutat a személyen és az egyik legkeményebb dió. Egyfelől úgy tűnik, ez az egyetlen helyes út, másfelől az egyre elharapódzóbb személyes szabadság sokakat kényszerít defenzívába, örökös védekezésbe, illetve szabadosságba. A közösségek felbomlásával lemondunk annak megtartó erejéről, ugyanakkor hajlamosak vagyunk elfeledkezni a szabadsággal járó felelősségről. Egyelőre a demokrácia nyomán nem a bátorság és érettség növekszik, hanem a függés és a bizalmatlanság. Kivételes éleslátás kell ahhoz, hogy valaki felismerje, hol kell keresni a valódi autonómiát. A Te "mondásod" kiváló recept ehhez, köszönet érte! Hasonló recept lehet még a jóga, vagy valamilyen keleti küzdősport.