Az örök életről

avagy rövid bevezető a hit, a mítoszok és a hagyomány világába ateistáknak és szkeptikusoknak, avagy újabb adalékok a személy és a többiekRészletek
Sokszor írok a [esszé:A felelősségről|felelősségről], de azt hiszem, most sikerült kiderítenem, miért felelős mindig mindenki azért, ami van. Rém egyszerű, matek az egész... viszonyáról és a halálrólRészletek
Induljunk ki abból, hogy az ember az első olyan faj a Földön, melynek egyedei tudnak a halálról. Én elfogadom az evolúció elméletét, vagyis azt, hogy a ma ismert élőlények több milliárd év alatt alakultak ki, és nincs igaza azoknak a kreacionista elképzeléseknek, melyek szerint a fajokat Isten egyenként teremtette pár ezer éve. Bár az alább kifejtendő gondolatokat ez lényegében nem érinti. , avagy áttekintés mindarról, ami az életben fontos, de manapság mégis fájdalmasan elhanyagolt.

Induljunk el kívülről, az exoteria irányából.
Exoteria körülbelül annyit jelent, mint külső körnek szánt tanítás, szemben az ezoteriával, ami a belső körnek szól, a már némileg beavatottaknak.
Manapság lépten-nyomon beleütközünk az utóbbi fogalomba, az a sajátságos helyzet alakult ki, hogy az ezoteria publikussá vált, már-már elsekélyesedett, prostituálódott. Persze ez a valóságban sosem fog megtörténni, hiszen az ezoterikus tanítás nem azért "zárt körű rendezvény", mert titok, hanem azért, mert érthetetlen, az utca emberének "túl magas", vagyis attól, hogy valamire felragasztják az ezoterikus cimkét, attól az még nem lesz ezoterikus, viszont ezoterikus lehet például a relativitáselmélet, amiről sokkal többen hallottak annál, mint ahányan valóban értik.

Az örök élettel kapcsolatban a leg-exoterikusabb szint a materialistáké, az ateistáké és a szkeptikusoké, vagyis azoké, akik szerint egyáltalán nincs semmi a halál után. Ha jól sejtem, ezt gondolja erről a kérdésről az emberek legnagyobb része és ezek között olyanok is akadnak, akik formálisan valamely valláshoz tartozónak vallják magukat, illetve olyanok, akik vallásos nevelést kaptak, meg vannak keresztelve, a Karácsonyt, Húsvétet megünneplik, templomban házasodnak, halálos ágyukhoz papot hívnak, de a hétköznapi életüket az egész kérdést mellőzve élik, nem "gondolnak túl" az énjükön.

Aztán egy fokkal beljebb az ezoteria felé ott vannak azok a hívők, illetve keresők, akik valamely vallást (gyakran egy régi vallás modern formáját) újra felfedezve, keringenek körülötte, vagy annak tanításait a mindennapjaikban alkalmazva csatlakoznak hozzá (Hit Gyülekezete, Krisna-tudat, Buddhista-misszió, stb.) és életük alapeszméjévé próbálják azt tenni. Ezek az emberek az örök életet szó szerint veszik, vagyis azt gondolják, hogy a haláluk után tovább él a személyiségük.

Még egy fokkal beljebb nem tudom, kik vannak, ilyen embert nagyon keveset ismerek. Kevés olyat ismerek, akik valóban az ezo, vagyis belső körbe törekszenek és nem elégednek meg a legkülső (mindennapi) életszinttel, ugyanakkor nem elégednek meg készen kapott vallási megoldásokkal sem, hanem valódi (autonóm) válaszokat akarnak. Ezek az igazi szkeptikusok, akik még saját maguknak sem hisznek, ugyanakkor érzik, sejtik, hogy van válasz a kérdéseikre, csak a kínálatot nem tartják elég szavahihetőnek.

Vegyük most sorra részletesen, hogy a fenti típusok közül, ki hogyan áll hozzá az örök élet kérdéséhez.
A kívülálló (outsider, exoterikus) megpróbálja elhessegetni a kérdést. Ennek nagyon sok módja van: lehet kéjelegni, vagyont gyűjteni, pszichológiai játszmákat játszani, dohányozni-inni-kábítószerezni, megfenekleni részigazságokban: egyetemi tanárnak lenni, politikusnak, jogásznak, művésznek, családanyának, papnak, ad absurdum ezoterikus tanítónak, stb., vagy egyáltalán nem tudomást venni a kérdésről és elmerülni a szomszéddal, házastárssal, gyermekünkkel folytatott vitában, sztárnak lenni (15 percig), szappanoperában, tévében szerepelni, szemétdombon kakasként kukorékolni, okos megoldásokkal szolgálni nem létező problémákra, stb.
Akik a testben hisznek, csalódnak, hisz az szétesik, akik az észben, azok is, hisz az is szétesik, a vagyon elszáll, a dicsőség sem marad meg és mi, akik világ életünkben tagadtuk az örök életet, mi vagyunk a legelégedetlenebbek, legkielégítetlenebbek és legkétségbeesettebbek amikor menni kell, mert mi csak a mára alapoztunk, a változékonyságra, arra, amit nem lehet átvinni és az utolsó percben kell ráébrednünk arra, hogy talán nem homokra kellett volna építenünk a házunkat, hanem kőre. De hol ez a kő?

Eggyel beljebb laknak a hívők, akik ilyen-olyan formában a személyiségük örökkévalóságában hisznek, akik úgy gondolják, megtalálták ezt a követ. Lehet szó keresztényi elragadtatásról és a Menyországba kerülésről, vagy reinkarnációrólRészletek
Azt mondják az okosok, hogy a lelkek valahol már készen állnak és várják, hogy alászállhassanak a Földre, hogy itt (az egymás után átélt életek során) új és új tapasztalatokat szerezve, egyre bonyolultabb feladatokat megoldva végül a Nirvánába jussanak (hogy a "Nirvána" pontosan mit jelent, az most nem lényeges, mondhatnánk Mennyországot is). Gondolkojunk el ezen egy kicsit. , a lényeg ugyanaz és a hangsúly a személy örök életén van, vagyis ezek az emberek úgy hiszik, hogy személy szerint ők, Gipsz Jakabok és Kovács Lajosok fognak örökké élni. Szerintem tévednek.

A legbelső, legezoterikusabb kör feltehetően érzi, hogy nem az egyes személyek élnek örökké, hanem valami, ami az egyes éneknél jóval több. Mi lehet ez? Hogyan találjuk meg önmagunkban azt a részt, amelyik önmagunkon túl mutat? Az almafaRészletek
Erdei sétám közben a hegy lábánál öreg gyümölcsösre bukkantam. Kora délután lehetett, a szeptemberi nap erősen tűzött, ezért kiválasztottam a legidősebbnek tűnő almafát és letelepedtem alatta. Gyors szomjoltásként a hullott gyümölcsből egyet elropogtattam, majd kiraktam a hátizsákból a kenyeret, a sajtot, a bort és megebédeltem. sokat tud erről, nem választja el önmagát olyan élesen a külvilágtól, mint mi, nem az énje áll élete középpontjában, mint nekünk. Ha erre indulunk, feltehetően jó úton járunk. Ha lemondunk az énünkről és arról a hitről, hogy urai vagyunk az életünknek, megérezhetünk valamit abból, ami sokkal több nálunk, megérezhetünk valamit Istenből. Isten nem ül a felhő szélén, nem lóbálja a lábát és nem teljesíti a kívánságainkat, ha imádkozunk. Isten mindaz, ami felettünk áll, mindaz, ami előtt csak térdre borulni lehet. Az utóbbi évszázadokban a tudomány felgyorsult fejlődése túlzottan elbizakodottá tett minket, felháborodunk, ha kátyú van az úton, ha nem keresünk elég pénzt, ha nem véd meg a tolvajtól a rendőr, a betegségtől az orvos, a katasztrófától a tűzoltó. Túlzottan elbizakodottakká váltunk, de elég egy kis eső, elúszik mindenünk és mi állunk kétségbeesetten, mondván: lehetséges ez? Igen lehetséges, a világ nagyobb nálunk. Miért nem tudunk belesimulni az Isten teremtette világba? Miért mondunk évezredek óta nemet arra, amit Ő nekünk adott? Miért tákoljuk, alakítjuk ezt a világot, miért nem hiszünk az Ő jóhiszeműségében, abban, hogy amit Ő adott, úgy jó, ahogy van? Örök életet a magunk számára nem remélhetünk, de magunkon túllépve múlandó életünket az Örökkévalóba ágyazhatjuk és így (és csakis így) átjuthatunk a kapun.

Lemondani mindarról, ami múlandó és azonosulni mindazzal, ami örök, itt és most. Az idő illúzió, minden most van.

De mi közöm nekem ehhez? - kérdezheti a szkeptikus olvasó - Nem akarok örökké élni és pont azért próbálom kiélvezni a múlandó élet minden percét, mert múlandó. HamvasRészletek

Író, filozófus, könyvtáros.

azt mondja, az élet, amelyik csak puszta élet, szükségképpen csak örök sóvárgás lehet. Aki az életét nem helyezi az Örökkévalóba, legyen bármilyen gazdag, bármilyen hatalmas, éljen át millió kalandot, öleljen millió nőt (férfit), lényegtelen marad. Az örök élet nem magánügy. Minden magánügy lényegtelen, de minden élet lényegessé tehető, ha azonosul az Örökkel. De mi ez az "Örök"? Az amit a vallásosok Teremtésnek, a fizikusok Nagy Bummnak hívnak? Nem tudom, ezek csak szavak.

Hadd idézzek egy jelenetet az Isteni sugallat (Joan of Arcadia) című TV-film sorozat nyitó epizódjából (a sorozat dióhéjban arról szól, hogy Isten időnként megjelenik Joannak, egy középiskolás kamaszlánynak és különböző feladatokkal bízza meg őt), talán ez jobban megvilágítja a dolgot: Joan azt kéri Istentől (aki épp egy jóképú srác formájában jelent meg neki), hogy mutasson valami csodát, hogy ezzel bebizonyítsa, valóban az, akinek vallja magát. Isten válaszul egy fát mutat a parkban. Joan azt mondja: ez nem csoda, ez csak egy fa. Isten azt feleli: Csináld utánam!

Nem az a cél, hogy én örökké éljek, hanem az, hogy részesévé váljak az Örökkévalónak. Nem magam miatt. Jézus azt mondja:

Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti énértem életét, megmenti azt! (Lk 9,24)

Vagyis az önmagáért való élet szükségképpen a halálba vezet, de paradox módon csak ebben a halandó életben van lehetőségünk azonosulni az Örökkévalóval.