Az ellenségről
Már többször láttam, de ha belébotlom, újra és újra meg kell néznem a Holt költők társaságát 1989-ben készült amerikai film.
Ami a film megnézése után eszembe jutott az az, hogy felbukkan-e olykor manapság az az átlelkesült hevület, amit a diákok Mr. Keating szavai nyomán felfedeztek maguknak. Él-e még a lázadás szelleme, ami a romantikával kezdődött és talán a Nirvana zenekarral ért véget. "Mi a fene?" - kérdezheted Kedves Olvasó. - "Romantika, meg Nirvana? Hogy jön ez össze?"
Romantika alatt nem a mai, elkorcsosult értelmezést értem pukkadozó szívecskékkel, mindent legyőző szerelemmel, hanem az eredetit, a konformizmustól és a praktikumtól menekülő költészetet, aminek az igazi rock and roll méltó szellemi örököse (szerintem). Javíts ki Kedves Olvasó, ha tévedek (lehet, hogy már túl öreg vagyok és nem látok a szememtől), de manapság semmi nyomát nem látom ennek a lázadásnak. Nincsenek dühöngő rockzenekarok, lázító költők. Ha vannak is olyanok, akik lázadni (lázítani) látszanak, azok is felveszik szép csendben a show végén a gázsit és könyvelőt tartanak. Azt hiszem, azért nincsenek lázadók, mert hiányzik a lázadáshoz nélkülözhetetlen szereplők legfontosabbika, az ellenség, ami (aki) ellen lázadni lehetne. Lázadás alatt nem öncélú hőzöngést értek, hanem olyat, amelyik az ellenálláson túl új perspektívákat is megnyit, vagyis nem csak pusztít, hanem teremt is. Ehhez viszont kell valami, ami felcsigázza az új megteremtésének, a régiből való kitörésnek a vágyát.
A legjobban az alábbi vicc fejezi ki a lényeget:
Két székely ül az asztalnál, az egyikük kutyája meg a küszöbön fekszik és időnkét istentelenül felvonyít.
- Mér' vonyít ez a kutya, komám? - kérdi az egyik székely.
- Há' mer' szögbe' fekszik. - feleli a másik.
- Aztám mér' nem kél fel? - kérdi az előbbi.
- Nem fáj eléggé.
Ha nem nevettél, akkor benned van a hiba, mert ez egy nagyon jó vicc ;) Azért jó, mert pontosan kifejezi azt a szellemi vákumot, amiben nincs elég motiváció a változtatáshoz, a teremtéshez, ezért mindenki a súlytalan sérelmeket csócsálgatva szép csendben ott marad, ahol van. Ez tragikomikus.
Persze vannak próbálkozások. Hazai példaként a jelenleg még ellenzékben lévő, legnagyobb jobboldali párt megnyilvánulásait említeném. Szerintem pontosan tudják, hogy a lelkek megmozgatásához ellenségre van szükség, ezért teremtenek. Azt írom: "teremtenek", mert azt gondolom, "magától" nincs ilyen. Minden problémánkért mi magunk vagyunk a felelősek. Jogi értelemben mindenki szabad, senki sem akadályoz meg az önmegvalósításban, ki ellen is lázadnánk? Mégis nosztalgiával gondolok azokra az időkre, amikor volt egyértelmű ellenség. A szabályok kereteinek áttörése, a határátlépés, a valódi kockázatvállalás részegítő érzése a költőket egykor csodás versek írására, a szabadságharcosokat életük feláldozására ösztönözte. Ma csak tingli-tangli popzene létezik és azt hiszem, érezzük a hiányt, szenvedünk ettől. Szenvedünk attól, hogy az életünk praktikus problémák megoldásának egymásutánja és nincs miért feláldozni, ezáltal elveszíti a súlyát. Ha volna valódi elnyomó, akkor érdemes volna harcba szállni és a barikádok tetején elvérezni a szabadságért, de nincs megtestesült gonosz. Pontosabban van, csak itt bujkál a ruhánk varrataiban, beépült a gondolatainkba, folyik a csapból. Megosztódott, úgy uralkodik.
Tanulság
Azt hiszem, a kollektív lázadások kora végleg lejárt. Talán felbukkan itt-ott még a tekintély szelleme egy-egy zord atya szerepében, de az ellenség immár kívülről belénk költözött, vagyis a forradalmak személyessé váltak és ezzel egyidőben el is csendesültek. Ettől persze még forradalmak maradtak, az önmagunk felett aratott győzelem nem kevésbé hősies, mint egy külső elnyomó felett aratott, csak kevésbé zajos. Azt mindenesetre szerintem érdemes észrevenni, hogy bármilyen, külső ellenségnek kikiáltott személy, vagy szervezet ellenség mivolta kitaláció. Mi már tényleg szabadok vagyunk. Ha elég őszinte vagyok, meg kell látnom, hogy külső ellenséget csak azért fabrikálok (vagy fogadok el mástól), hogy eltereljem a figyelmet a saját felelősségemről. Kollektív tudatallattinkban még él a forradalom részegítő hevületének emléke (az energia még dolgozik, mint a lendkerék) és ez az emlék arra buzdít, hogy megtámadjam, ami él és mozog, de észre kéne vennem (és ezt nehéz bevallani), hogy minden utálatos dologba magam is belefolytam kissé és minden bűnben részes vagyok, ha más okból nem is, a tudatlanságom révén mindenképp. Márpedig a dolgokról való nem tudás ugyebár nem ment fel a cinkosság vádja alól. A konfliktusaimat tehát belül kell megoldanom, önmagam ellen harcolni viszont sokkal nehezebb és sokkal kevésbé látványos.
Hozzászólások
Ellenségkép
A jelenleg hatalmon lévő párt is nagyon jól tudta, hogy meg kell osztani a társadalmat. Kimunkálták az ellenségképet: ingyenélő, potyautas, stb formában. Hiába tiltakoztam ellene, kellett ahhoz, hogy embereket rekesszenek ki és megfosszanak mindentől, ami az emberi léthez szükséges.
Igaz...
...ez csak egy önkényesen kiragadott példa volt (önkényes annyiban, hogy én személy szerint idegenkedem a jobboldaltól, mert úgy érzem, demagóg és olcsó eszközökkel operál). Az ideális az volna, ha mindenki minden pillanatban felismerné, hogy a harcok (és ezzel az ellenségek) kora végleg lejárt. Befelé kéne fordulni, önmagunkat megismerni. Remélem, hogy ez a világ véget ér. Ezt nem úgy értem, hogy eljönnek a végső háborúk és itt a világvége, hanem úgy, hogy a gondolkodásmódok jelenlegi generációja kihal és gyökeresen új gondolkodásmódok születnek (ez persze mellékhatásként komoly krízishelyzeteket is okozhat). Pontosan még én sem értem, hogy mit értek ez alatt :)
A két pártra visszatérve: mi lenne, ha megtalálnánk a módját annak, hogy felülemelkedjünk a két párt ( = két világnézet?) torzsalkodásán? Ha valahol két dolog különbözik, akkor mindig található olyan meta-szint, ahol a két véleményről kiderül, hogy valójában egy. Ha valahol, valamiről ketten vitatkoznak, mindig van közös nevező, csak át kell formálni a kérdést. Ha az egyik (vagy mindkét) fél ragaszkodik a torzsalkodáshoz, akkor persze (látszólag) nincs megoldás, de én (az autonóm személy) mindig kiléphetek az ördögi körből, ha van elég "gógyim", felül tudok emelkedni a mások által definiált fogalmakon. Ha vagyok olyan hülye, hogy meg tudnak engem osztani, magamra vethetek. És ismét itt vagyunk, kedvenc témámnál, a személyes felelősségnél..
Ha elhiszem, hogy vannak fehérek, négerek, cigányok, zsidók, gazdagok, szegények, akkor egy leszek ezek közül, attól függően, hogy mit plántáltak belém a szüleim. De ha észreveszem, hogy az imént felsoroltak mindegyike oxigént lélegzik be és szén-dioxidot lélegzik ki (vagyis a különbségek helyett arra figyelek, ami közös), talán túlléphetek egy meta-szintre és többet tudhatok meg a világról, és arról, hogy mik Isten céljai velem.