A felelősségről

Másokat (és persze önmagunkat) hallgatva gyakran vagyunk kénytelenek felfedezni azt a gondolatot, hogy egy, a beszélőt ért sérelemért, vagy egy kialakult helyzetért valaki, vagy valakik a felelősek. Vajon igazuk (igazunk) van-e ilyenkor?

Bizonyos értelemben természetesen igen. Ha elütnek a zebrán, akkor egyértelmű, hogy nem én követtem el szabálysértést, egyértelműen meghatározható a felelős. A jog segít a döntésben, hiszen pontosan (vagy legalábbis a lehető legpontosabban) igyekszik meghatározni a felelősségek körét. A kérdés, hogy ez az igyekezet mennyire sikeres. Most persze nem a szándékosan meghagyott kiskapukra gondolok (lám csak, most én is éppen felelőst keresgélek, hiszen feltételezem, hogy valaki, vagy valakik szándékosan kibúvókat hagynak), hanem arra, hogy a jog és a felelősség természetéből adódik, hogy mindig lesznek kiskapuk. Azt a részét most ne firtassuk ennek a dolognak, hogy a már említett valaki, vagy valakik, illetve más valaki, vagy más valakik ezekből a joghézagokból hasznot húznak. Ez az ő dolguk, maradjunk a felelősség kérdésének azon vonásánál, hogy sosem határozható meg egyértelműen, ezért a jog (valamilyen szinten) mindig eleve kudarcra van (és lesz) ítélve.

Ha az előbbi példánál maradunk, akkor akár azt is mondhatjuk, hogy legalább fele részben én is felelős vagyok a balesetért, hiszen ott voltam. Az összes többi ember, aki nem volt ott, most is épen és egészségesen tölti napjait. Ez persze szélsőséges érv, hiszen a felelősség megállapításakor az az egyik (kimondott, vagy ki nem mondott) alapfeltevés, hogy nekem jogom van bárhol úgy tartózkodni (na jó, lehet, hogy nem bárhol, egy autópályán nem flangálhatnék, de a zebrán mindenképp), hogy ne üssenek el. A kérdés az, hogy attól, hogy a jog pontosan kimondja azt, hogy nekem jogom van a zebrán tartózkodni, attól valóban teljes mértékben leveszi-e a vállamról a felelősséget. Úgy tűnik, a válasz egyértelműen igen. Viszont nem lehet elmenni szó nélkül a mellett, hogy a jog folyamatosan változott a történelem során (valaha a földesurat megillette az első éjszaka joga) és ami most evidensnek tűnik, nem volt mindig az. A jog tehát nem olyan természetű, mint a gravitáció, a jogról mindig lehet majd vitatkozni a jövőben. Bármilyen világnézetű, nemű, vallású emberrel felsétálhatunk a tizedikre és megkérhetjük, hogy ugorjon ki az ablakon. Kevesen tesznek majd eleget a kérésnek. A gravitációról nemigen lehet vitatkozni, a jogról lehet. A jog tehát nem egy tőlünk függetlenül létező valóság, hanem kitaláció. Azt azért talán remélhetjük, hogy olyan kitaláció, amelyik (ha lassan is) megpróbál közeledni a valósághoz.

A zebrán elütött gyalogos esetén elég egyértelműnek tűnik, hogy ki a felelős, de millió olyan eset fordul elő, amikor nem az. Ugyanakkor, mivel az ember alaptermészetéhez tartozik, hogy minden áron szeretné azt hinni, hogy már mindent tud a világról, ezért olyankor is szeretné egyértelműen megnevezni a felelőst, amikor azt nem lehet megtenni. Ha kiterjesztjük a fenti példában a szereplők számát kettőről többre és bevonjuk az autógyárat, a rádióadót, melynek műsora, vagy a hátsó ülésen ülő kutyát, melynek vakkantása épp elterelte a sofőr figyelmét, akkor rögtön árnyaltabb lesz a kép. Persze mindenki igyekszik körülbástyázni magát, az autógyár nem tehet róla, hogy a terméke sérülést okoz, ugyanakkor, ha nincs autó, nincs sérülés sem. Legalább annyiban felelős a gyár, hogy a lehetőséget biztosította, hogy a közrejátszó okok egyikét megteremtette.

A jog tehát sosem lesz tökéletes, csak egy illúziót nyújt, leveszi a vállunkról azt a terhet, hogy tovább kelljen gondolkodnunk. Én azt mondom, a jogot nyugodtan ki lehet dobni az ablakon, mert az általa nyújtott illúzió elfedi a valóság végtelen összetettségét. Ha például kirúgnak a munkahelyemről, mert a francia anyacégben néhány üzleti stratéga úgy látja jónak a cég jövöje szempontjából, hogy le kell építeni a létszámot, akkor áltathatom magam a szakszervezet nyújtotta lehetőségek hamis képével, de akkor elfedem magam elől a végső valóság megismerésének lehetőségét. Például azt, hogy amikor az olcsóbb paradicsomot szeretném megvenni a hipermarketben, akkor pontosan azoknak a folyamatoknak vagyok az aktív részese, azokra a folyamatokra mondok igent, amelyek a kirúgásomhoz vezetnek. Mert a nagyvállalatra mondok igent. Arra mondok igent, hogy nem a kertben termesztem a paradicsomot és várok júliusig, hanem megveszem a spanyolt márciusban. És nem törődöm azzal, hogy mi ennek az ára. Miért? Mert buta vagyok és úgysem fogom megérteni az okok és okozatok bonyolult összefüggéseit? Mert nincs időm ezzel foglalkozni? Pont azért nincs időm, mert valahol dolgozom és nem a paradicsomaimmal töltöm a napot. A kígyó a saját farkába harap.

Javaslom, próbáljuk ki a következő lelki gyakorlatot: bármely helyzetben, amikor valamilyen bennünket, vagy másokat ért sérelemmel találkozunk, keressük meg a saját felelősségünket. Mindig fogunk találni valamit, amiben mi is bűnrészesek vagyunk. Lehet, hogy valami nagyon távoli és nyakatekertnek tűnő összefüggést, de találunk. És mindig gondoljunk arra, hogy ma, a globalizációRészletek
Egyszer hallottam egy elmés megjegyzést a globalizációval kapcsolatban:

A globalizációt nem csinálják, hanem történik.