A lélek halhatatlanságáról

Azt mondják az okosok, hogy a lelkek valahol már készen állnak és várják, hogy alászállhassanak a Földre, hogy itt (az egymás után átélt életek során) új és új tapasztalatokat szerezve, egyre bonyolultabb feladatokat megoldva végül a Nirvánába jussanak (hogy a "Nirvána" pontosan mit jelent, az most nem lényeges, mondhatnánk Mennyországot is). Gondolkojunk el ezen egy kicsit.

Először kicsit kekeckednék. Ha minden léleknek az a célja, hogy végül a Nirvánába (Mennyországba) jusson, akkor úgy tűnik, a lelkek egy valahonnan valahová tartó utat kell, hogy bejárjanak. Ennek az útnak a célját látni véljük, ez a Nirvána (Mennyország), de mi az út kiindulópontja? Azt mondják, a lélek örökké él, bár a Nirvánában (M...) feloldódni, tehát megszűnni látszik. Ha viszont megszűnhet, akkor meg is kellett, hogy szülessen nem? Vagy, ha nem is kellett, hogy megszülessen, ha valahová tart, akkor valahonnan jött. Tehát nem az a lényeg, hogy megszületett-e, vagy mindig is létezett, hanem, hogy milyen volt az eredeti állapota. Biztosan vannak ezzel kapcsolatos tanítások és csak én vagyok alulművelt, de a mondanivalóm lényege szempontjából ez talán nem is lényeges (mármint nem az alulműveltségem, hanem a lélek születésének kérdése :) )

Továbbra is ragaszkodva ehhez az alulműveltséghez, arra sem tudok kitérni, hogy mit is nevezünk egyáltalán léleknek. Sokan írtak, mondtak már erről sok mindent. Egy huszárvágással egyszerűen új definíciót fogok kreálni és a továbbiakban ezt nevezem léleknek.

A lélek az ember érzelmi és értelmi, tudatalatti és tudatos tartalmainak összessége.

A "tartalmai" szó helyett kéne valami jobb, de remélem így is érthető. Szóval egy fogalomba összefoglalva léleknek nevezem a szellemet, az elmét, az egót, a tudatalattit, a szokásokat, stb., más szóval a szoftvert.

Már egy ideje morfondírozom azon, honnan származhatnak a lélek halhatatlanságáról szóló tanítások. Egy materialista azt mondaná, onnan, hogy az emberek a halálfélelm ellen, vigasztalásképpen kitaláltak egy jó kis hazugságot. Eleinte én is ezt mondtam. Aztán elkezdtem érezni, hogy a lélek halhatatlan. Tehát nem az történt, hogy elkezdtem félni a haláltól és jól kitaláltam valamit ez ellen az érzés ellen, csak egyszerűen érezni kezdtem a dolgot (biztosan közrejátszott persze, hogy öregszem, egyre több halálesetről hallok, de szerintem nem ez az érzés felbukkanásának elsőrendű oka, inkább csak felhívta a figyelmemet a valóságLétrehoz

Nem létező esszé.

egy újabb szeletére). Először arra gondoltam, hogy valószínüleg azért képzeljük a lelket halhatatlannak, mert egyszerűen nem tudjuk elképzelni az ellenkezőjét. Behunyom a szemem és megpróbálom átérezni azt, hogy halott vagyok. Nem sikerül. Olyanokat persze el tudok képzelni, hogy fekszem egy koporsóban, de ilyenkor csalok, hiszen a képzeletemben tudatában vagyok annak, hogy a koporsóban fekszem. A lelkem ott van. Megpróbáltam elképzelni, hogy a nagy fekete semmi közepén lebegek. Ekkor is én lebegek a nagy semmi közepén. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nem vagyok és valószínüleg ebből származik az az érzés, hogy az énem, a lelkem mindig lesz (érdekes, hogy a múltról, vagyis arról, hogy ez a lélek mindig is volt, kevesebb szó szokott esni).

Ez jó kiindulásnak tűnt. Tehát nem az a kulcs, hogy bizonyítékok szólnak amellett, hogy a lélek örökké volt és lesz, hanem képtelenség elképzelni az ellenkezőjét. Nincs alternatíva, nincs kétség.

Aztán azon is morfondíroztam, hogy miből áll össze az én lelkem. Gondolatok, érzések, szokások. Ha megvizsgálok egy gondolatot, vagy érzést (már ha egyáltalán lehetséges egyértelműen elválasztani az egyik gondolatot, vagy érzést a másiktól), azt kell látnom, hogy ezt a gondolatot ezer más ember is gondolta már, ezt az érzést ezer más ember is érezte már. Ugyanúgy "énnek" érzi magát mindenki. A kérdés az, hogy a mások "én" érzése egy másik én? És itt a lényeg! Feltehetően nincs egyetlen eredeti, egyedi (vagyis csakis rám jellemző) gondolatom, vagy érzésem sem. Az énem észlelése a legkevésbé egyedi vonásom, ebben mindenkivel osztozom. Vagyis nem különbözöm másoktól, az énem, a lelkem egy kollekció, amelyik egy mindannyiunk számára közös készletből lett szinte véletlenszerűen összeállítva. Az én lelkem az összes valaha élt ember összes gondolatának és érzésének csak egy részhalmaza és az összes valaha élt ember összes gondolata és érzése is csak egy részhalmaza az összes elgondolható gondolatnak és átélhető érzésnek (mert azért előfordul, hogy valaki átél egy eddig még senki által át nem élt érzést, vagy rátalál egy eddig senki által meg nem talált gondolatra).

Szóval oda szeretnék végre kilyukadni, hogy csak egy lélek van. A Lélek. Ezért halhatatlan. Ez a Lélek akkor született, amikor az ember, pontosabban a tudat megjelent a Földön, illetve az is lehet, hogy lehetőségként már azelőtt is jelen volt ("...és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett"). Lehet, hogy amikor az örökkévaló IstenrőlRészletek
Istenről (illetve az Istenről) nem könnyű írni. Ha lehet egyáltalán. Ha lehet, akkor is csak óvatosan és szubjektíven. Csak úgy lehet írni róla, hogy Te, aki olvasod, tudd: nem az Istenről írok, csak arról, amit én gondolok Róla. beszélünk, erről a lehetőségről beszélünk. A beszéd persze absztrakció és közelebb jutunk Hozzá, ha nem beszélünk róla, hanem érezzük és ha érezzük, akkor a lehetőség megvalósult bennünk. Vagyis én nem létezem és Te sem létezel, illetve csak ideiglenesen létezünk, hogy megtestesüljön bennünk a Lélek. Mi meghalunk, de az a valami, ami mibennünk több mint Te, vagy én, az örök.